Búcsú Balitól

Felnőttkorom elején próbáltam meditálni, amihez mindig a kedvenc helyemre kellett odaképzelnem magam. Nekem ez akkor a balatoni családi nyaraló füves, fás kertje volt. Ott feküdtem a földre terített pokrócon és napoztam, miközben anyukám ebéd készítő neszeit hallgattam csukott szemmel.
Megváltozott minden. Balin vagyok, a kedvenc bungallónk teraszán fekszem a fonott kanapén, kora reggel. Éppen felkelt a nap, ami azt jelenti hogy 7 óra körül lehet. Vadgerle turbékol és pici sárga hasú madárkák éneklik reggeli éneküket. Putu ( 60 év körüli pici, vékony balinéz asszony ) fején fonott kosárral, a banánlevélből, virágból, rizsből készített áldozatokat helyezi ki a szentélyekbe és bungallónk bejárata elé. Lassan, mosolyogva gyújtja meg a füstölőket. Orrom lassan megtelik a finom, virágillatú füsttel. Mókus szalad a magas pálmafa törzsén. A pálmafák zöld levelei felett, gyönyörű kék ég, a napsugár fennt fényes, de  a kert még árnyas. Putu rámosolyog Benjáminra, aki a játék lovacskáit legelteti a házi szentély előtti zöld gyepen. Aztán rámnéz. A tekintetében benne van az élet szeretete, ami masszírozás közben is áramlik erős, kicsi kezeiből. És ugrik a helyszín. Kint vagyok a tengerparton, a fa nyugágyban fekszem hanyatt. Putu masszírozza a lábam. A tenger felől hűsítő szellő fúj, felettem pálmafa levele ad árnyékot. Óriás, égig érő paszuly csíkos levele tekeredik a törzsén. Hallom a tenger zúgását, hullámzásánál nincs megynugtatóbb zene számomra. Boldog vagyok.