A legkisebb fiam 2 éves, így nagyon boldog, ha reggelenként elmegyünk sétálni a faluba és megnézzük az állatokat. Néha Erdélyben érzem magam, bár Indonézia közepén, Balin vagyunk. Tyúkok kapirgálnak az úton, barna, fekete és piszkos szürke kis gombolyagok követik őket.Szinte minden nap kelnek ki újabb kiscsibék. Színes kakasok csipegetik az áldozatként kitett rizst az út közepén.
A kertek persze egész mások, mint Európában. Kókusz pálmák és banán mindenfelé.
-Ez itt az én kertem - mutatott egyszer a sofőrünk büszkén egy dzsungel darabra. Nem értettem. Nem látom? Elsétáltunk arra mégegyszer, tényleg csak pálmafák és látszólag semmi kert. Közelebbről megnéztük, akkor láttuk, hogy be van kerítve, hevenyészett pálmalevél kerítéssel, és halomban állnak a kókuszdiók a fák alatt, épp szüret van.
A sapi a kedvencünk. Szép őzike szemű, barna állat, ekét húz a riszföldeken. Tőgye nem nagy, így gondolom kevés tejet termel. Egy pár és a kisborjú lakik a közelünkben. A kerítés rései között bőven van hely, jól belátunk.
Nem látjuk a kisbocit egyik nap. Felemelem a kisfiam, hogy hátha úgy jobban lát. Beljebb lépünk a bozótosba, úgy meresztjük a szemünket befelé a kertbe. Egyszer csak oldalra nézek. Hát ott áll mellettünk a pici borjú, az úton. Benjámin boldogan nevet fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése