A nagy zabálás

A singapúri Nemzeti Múzeumban külön kiállítást szentelnek az utcai kifőzdéknek, itt úgy mondják - 'foodcourt'. Már a 20.század elején is az utcán evés volt a legegyszerűbb, legelterjedtebb étkezési mód. A főként férfiaknak munkát adó kikötővárosban kemény élet volt, a legegyszerűbb volt a kis kifőzdékben gyorsan belapátolni egy levest a fárasztó munka után. Ma is az.

 A szingapúriak imádnak enni. Ez a súlyukon nem látszik, kevés a súlyfelesleggel küzdő ember, ha látok is elhízott testeket, azok turisták vagy indiaiak.
Minden foodcourt tömve van. Minden bevásárlóközpontban egy külön szint van az étkezdéknek, ahol egymás mellett sorakoznak a vietnámi, thai, indiai, japán, kínai kifőzdék. Különös illatok, fűszerek, egészséges és kevésbé egészséges ételek kavalkádja. Átlagosan 100-200 ember eszi, majszolja,pálcikával és kiskanállal lapátolja, vagy kézzel csipegeti az ebédjét, vacsoráját egy-egy helyen.

Amikor megérkeztünk, 2 hétig csak foodcourtban ettünk. Imádom. Szétrebben a család, mindenki végigjárja, körbejárja a kajálda szintet. A lányom persze sosem arra jön amerre én, 13 évesen ő már direkt a másik irányba indul.Kap pénzt, rendel magának. -Apa, segíts- hangzik néha, de általában megoldja egyedül és persze mindig az ő kajája a legfinomabb.

Én általában ráállok egy témára, és azt eszem napokig. Aztán váltok, ha telítődtem az ízekkel. A tésztás ételekkel nem tudok betelni. Iszonyú jók. Inni persze Tiger sört kell, a maláj tigris országában mi mást lehetne?