Tudnotok kell, hogy Bangkokban nincsenek házszámok. Házaknak vannak nevei. Illetve a keresztutcák vannak számozva, így nagyjából be tudod lőni az irányt, de egy idő után a taxisnak mutogatsz, úgy jutsz el a kívánt címhez.
Taxit leintjük, az első ajtón behajolva próbáljuk érthetően kiejteni az úticélt:
- Kérem vigyen el a Thanon Chan-ba. Sathorn negyed.
-Hm?- és elhajt.
Megállítjuk a következő taxist. A beszélgetés egyszerűsödik:
- Thanon Chan? Sathorn?- válasz nincs, csaj fej ingatás.Nem érti. Elhajt.
Következő taxit intjük le, még szerencse, hogy sok a taxi, szinte pár percet sem kell várni mire jön a következő. Rutinosnak hisszük magunkat, előre megbeszélt terv szerint, bepattanunk mindannyian a hátsó ülésre, bezárjuk az ajtót és csak akkor mondjuk meg az útirányt. Ez most beválik. Elindulunk végre. Közben Orsi már harmadszorra próbálja a kiejtését tökéletesítve mondani a címet, na végre valami dereng a soför arcán, végre megértette. Hú, nem volt könnyű.
Egyszer a katolikus templomba mentem a 2 éves kisfiammal, gyerekjátszóházba. Beülök a taxiba és mondom:
- Convent Road, Christ Church.- Látom a sofőr fején, hogy nem érti. Volt egy titkos kódom ehhez az úticélhoz:
- Hospital? Thanon Convent?- nem hat, nem érti, már kezd verejték csorogni a halántékomon. -Hospital? Hospitál? Wat?- összeteszem a kezem, mintha imádkoznék. Nem érti, hiszen ők így köszönnek. De valamiért elkezd derengeni neki valami, fény csillan a szemében.
-Doctor?- kérdezi. Igen, doctor. Ki is tesz a kórház bejáratánál, ahol már ápolók várnak, hátha komoly a baj. Alig tudok elszabadulni, hogy visszasétáljak az 50 méterre lévő templomhoz, a játszóházhoz.
A Thanon Chan az egyik autópálya nagy lehajtó útja, kb. a Rákóczi úthoz hasonlítanám, persze ez az utca jóval hosszabb, több km hosszú. A Thanon Convent tele van, számunkra fontosnak tűnő épületekkel, egyetemmel, templommal, óriási kórházzal. Azt gondolnám, hogy fontos utak, ismeri mindenki.
Ma este elmentünk meginni egy pohár bort. Borozóba mentünk, nagyon hangulatos bisztróba, nagy betűkkel volt kiírva a bejárathoz: Wine. Itallapon van bor koktél, naranccsal, egyéb gyümölcslével, más alkohollal. De önmagában bor nincs az itallapon.
Jön a pincér csaj, kérdezzük tőle, hogy milyen vörös borok vannak.
Nem érti.
- Red wine? - kérdezi Orsi.
Zavart mosoly, nézeget a kollégájára a pincér, mit akarhatnak ezek a fehérek. Nagyon bonyolult a rendelés. Jön is segíteni a kolléga.
- Red wine?- hát a fiú is furcsállja a kérést, de nagy nehezen rájön, hogy mit szeretnénk. Én már jóval előbb megúnom és a pohár sört választom, amiről fotó is van az itallapon.
Megisszuk, mennénk. Kérem a számlát. Úgye nem lepődtök meg már ti sem.. nem érti. Mutatom az ujjaimmal is.
-Bill, pay- próbálom minden hogyan. előttünk üres poharak, üres tányér. Nem érti.
Mi a hét úristent kérhetünk, úgy, hogy közben az újjaimat is dörzsölgetem? Szerintetek?! És egyébként is mit szeretnék inni egy borozóban?! És az a 50-70 fehér ember, aki a bisztróban ül rajtunk kívül, hogyan kapták az asztalukra a borospoharat tele borral?! És ha megkapták a borukat és megitták, akkor ezen az estén nem hangzott el a wine és a bill szó, már vagy 100 alkalommal előttünk?!
Hazafelé a taxisnak mondjuk:
- Nang Linchi - ez az új címünk, egy viszonylag rövid utca, nem túl forgalmas.De ez az az utca név, amit mindig értenek a taxisok és mindenhonnan odatalálnak. Ezért érdemes volt elköltözünk! És boldogan dőlünk hátra a hűvös taxiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése